A könyvet explicit rajzok díszítik, és az a szomorú helyzet, hogy a rajzokat messze jobbnak tartom a verseknél. Nem tudom, hogy juthatott eszébe a faszt következetesen Kis-Magadnak nevezni (Austin Powers gonosz dokijának a “mini me”-je inspirálhatta?). No de nem akarom túlságosan elemezni a szonetteket, igazából nem is vagyok biztos benne, hogy ezt valaki komolyan bírta gondolni, inkább közlök néhány részletet. Itt van például az indító vers második szakasza:

I.

Két szemem száz öröm előre látója,
s feszesen megcéloz két mellem bimbója:
csiklandozd először őket ujjaiddal!
Mind a tizeneggyel! Lásd, pajzán e kis dal…

Később előkerül az a bizonyos tizenegyedik ujj is, különféle becenevekkel:

VII.

Pihenés alig kell… csak új parázs-szítás.
Most te következel: Kis-Magad szólítás!
Tenyereim között van az óriás nudli,
hagyd megszorítani, hengergetni, húzni…

Azt is megtudjuk, hölgyünk még egy menetre vágyik:

IX.

Simítom heréid, hormonjuk volt hasznom.
Tenyerem rajtuk, hogy új forrást fakasszon.
Pelyhüdt kis vitézek, pihenés fér rájuk.
Újabb lendületük okosan kivárjuk.

A X. szonettben már tesz is a folytatásról, nem eredménytelenül:

Türelmem gyümölcse szép lassan beérik,
Kis-Magad majdhogynem könyökömet éri!
Bombagyár a kezem, s bombám nem atom!

és az egyik kedvenc, a címadó sort tartalmazó vers - ebből egyszerre két szakaszt kell idézni:

XI.

Magam felnyársalva szeretek rád ülni,
háttal az arcodnak térded felé dűlni.
Köldökömig bent vagy - persze ez jelképes,
anatómia, hogy a hüvelyem véges.

Mozdulatlan maradj, és most fel-le csúszok.
Ilyen torna után eltűnnek a csúzok!
Érzed redőimet? Érzed szorításom?
Kertész-szerszámoddal most önkertem ásom.

Fekszel, önmagadra erőltetett tehetetlenségben, agyadat a láz, csípőd belsejét az elképzelt férfi mozgatja. Karnyújtásnyira a test, amely előidézte, de csak véletlen, hogy ő van ott, még a neme is alig számít. A tiltás is közrejátszik, de végig tudod, hogy egy pillanatra sem (jó, talán egyetlen, nagyon röpke és nagyon titkos pillanatra) rúgod fel a rendet. Bármit is tennél, már nemcsak rólad szólna többé. Csak fekszel és önmagaddal szeretkezel anélkül, hogy magadhoz érnél, és nem akarod, hogy ezt a végletekig önző erotikát elvegye tőled egy meggondolatlan simogatás.

Irodalmárok sora említette már a szerelembe való beleszerelmesedést, a szerelmet, mint eszmét – de hol írnak a vágy által előidézett vágyról? Hogy készüljön fel az ember lánya a levegőtlenségre, az ujjbegyfájdító, szex nélküli szexakarásra? Honnan tudja, hogy jól cselekszik, amikor egyetlen csókot sem követel, de nem valamiféle plátói szerelem, hanem a lehető legmocskosabb fantáziák miatt?

Nem is tudod, percekig tartott-e vagy egész éjjel. Még ébren voltál, amikor azt a nagyon pici szentségtörést elkövetted, de a rádnehezedő testetlen, tiszta erotika lassan egybefolyt az álommal. Hogy mégis valóság volt, biztosan tudhattad, amikor nappal, csevegés közben, minden ok nélkül ugyanaz az érzés hasított a lábad közé.

Csöpp!
Csöpp! Csöpp!
Csökönyös egy csap.
Egy kis hülye szójáték.:
„Csak csöpp, semmi több;
Csöpp csepp csöppent: csöpp!”

Hosszú egy nap… Sok nagy csöcs-
csak szerettem volna. Se nagy, se csöpp.

Több csepp csöppent: csöpp! Csöpp!
Nem zavar. Ma este mindegy,
hány virgonc csepp
csöppen.

Drapp kesztyű takarta a kezét, combjait szorosan egymáshoz szorította, miközben zavartan magára gombolta a kabátját. Nem a hideg ellen védekezett, úgy érezte, minden tekintet a kölcsön vett vízióját fürkészi.

Feszengett.

Régebben is kölcsön vett dolgokat, egy-egy mondatot, gondolatot, gesztust, egyszer még egy kézírást is, de azokat szerette megmutatni a világnak.

De ez más volt.

Mellkasát megbénította a légszomj és a kávézó telített levegője. Ügyetlenül nyakára húzta a kendőt,  mielőtt szájához emelte volna a csészét. Becsukta a szemét, hogy a torkát végigszántó fekete keserűség megidézhesse a napok óta tartó delíriumos állapotot.

A szavakból teremtett képiség erősebb volt mint valaha. Ujjai a billentyűk helyett az asztalt markolták. Ajkán elindult egy kéjes mosoly, és lefejtette kezéről a kesztyűt. Türkizkék körmei belehasítottak a térbe. Hosszan ívelt nyakát lecsupaszította a mámor. Akarta a tekintetek sokaságát. Kitágult pupillái a vadászt  keresték. Vágyta, hogy becserkésszék.

teljes bejegyzés >

teljes bejegyzés >

De nem irányzatokról akarok itt vitatkozni, hanem egy olyan témáról, amellyel elismert és wannabe feministák egyaránt foglalkoznak. Nem tudom, hányan írták le összesen azt, hogy a nőnek felül a legjobb, ha ő irányít, de pont elégszer láttam ahhoz, hogy felbosszantson. A nő ne legyen passzív, legyen aktív kezdeményező, vegye kézbe az irányítást, hiszen ha ő diktálja a ritmust, akkor biztosan jó lesz neki.

Ha valaki a fentieket önmagáról mondja, készséggel elhiszem neki. Hiszen ő tudja. A baj ott kezdődik, amikor nekem akarják elmagyarázni, hogy nekem így lesz a legjobb. Hát kösz, nem.

teljes bejegyzés >

számomra (és úgy sejtem: általában mindenki számára) ha mozgóképről beszélünk: három valóságot különböztethetünk meg.

az egyik az, amelyben én, a néző ülök és nézem a képernyőt. ennek a valóságnak jobbára nagyon kevés köze van a másik kettőhöz, hiszen a másik kettő nélkülem is, az én nézői valóságom nélkül is létezik. ebben a valóság-dimenzióban söröket lehet nyitni, ropis tasakokat zörgetni, böffenteni, élcelődni, figyelni avagy nem figyelni a filmre, mert, mint fentebb említettem: ez a valóság-dimenzió és a másik kettő valóság-dimenzió egymással párhuzamosan is “elvan”, “el tud lenni”.

a másik a filmbéli valóság. itt azt a dimenziót értem, ami a vásznon a valóságot képezi. ha tetszik: hasonlatos egy festmény, egy fotó világához. ahhoz, hogy egyáltalán alkotás-szemlélő-féle dialógus kialakulhasson: a szemlélőnek el kell fogadnia az alkotás belső, a szemlélő valóságától általában eltérő valóságot. enélkül az elfogadás-megnyílás nélkül nem sülhet ki az egészből más, csak kényelmetlen fészkelődés és unatkozás a vászon-a képernyő előtt. persze ha az ember csak a licis szimpátiáját szeretné “közelebbről megismerni”, akkor épp jó ez így, épp elégséges

teljes bejegyzés >

Kicsit belgásra sikeredett, igazából csak arról beszélek, hogy számtalan bajom van az erotikus tartalmú filmekkel. Nem mondom, hogy soha nem volt rám hatással egy-egy szexibb jelenet, de ha objektíve akarom nézni, arra jutok, hogy szexet nem érdemes filmre vinni. Jó, persze, a pornót és az úgynevezett erotikus filmeket (igen, azokat ahol teljesen meztelen férfit soha nem látunk) nyilván nem objektív megítélésre találták ki. De ha lehet svéd feminista pornót boncolgatni, vagy toplistákat állítani a legemlékezetesebb erotikus jeleneteknek, akkor egy mezei szemlélő miért ne elemezhetne?

Nemrégiben láttam egy olyan jelenetet, amellyel – gondolom – filmes szakemberek, elvetemült feministák, jóízlésű emberek mind-mind meg lehetnek elégedve. Valami német-magyar koprodukció volt, a lány háttal, meztelenül állt az ablaknál, a fiú szintén meztelenül odalépett hozzá, kicsit Titanic-szerűen álltak egy darabig, majd az ágyban simogatták egymást. Teljesen átlagos testű fiatalok voltak, a jelenetből csak úgy áradt a szerelem, a mozdulataik (a Titanicosat leszámítva) természetesek voltak. Mintha csak egy valódi szeretkezést látnék.

teljes bejegyzés >

Az a szerelmes is téved, aki az imádott nevet a part fövenyébe írja, holott egykettőre elmossa azt onnan a hullámverés; hát még ő! Ő vajon vélhette-e bölcs dolognak, hogy az imádott testet tengeröblök íveire és homorulataira, hogy imádottja haját a szigetek útvesztőjében kanyargó áramlatok folyására, orcájának nyári harmatfényét vizek csillogására, szemének titkát egy-egy üres sík kékségére bízza, minekokáért a térkép félbemaradt öblök és hegyfokok képében többször is azt az imádott testet idézi elébe? Vágyakozva bukott a térképre, süllyedő ajakkal szívta a kéj-óceánt, emitt egy földnyelvet csiklandott, amott egy szorosba félt behatolni, arcát a papírra szorítva szítta a szelek leheletét, szeretett volna felhörpölni forrást és eret, szomjasan elheverve deltavidéket szikkasztani, napként csókolni végig a partokat, tengerárként csucsujgatni a torkolati rejtelmeket…

teljes bejegyzés >